Úgy lehetne megfogalmazni a legtalálóbban, a jelen helyzetre vonatkoztatva is, hogy a böjt annak az elengedése, amiben eddig bíztunk, hogy megragadhassuk azt, ami valóban megtarthat minket. Őszintén meg kell vallanunk, hogy abszolút nem foglalkoztunk azzal, hogy böjtöljünk, hogy több időt szánjunk arra, hogy Isten igéjét hallgassuk. Olyan is előfordult, hogy istentisztelettel párhuzamosan szerveztünk alkalmakat a településen, mert hát nincs elég idő kedvteléseinkhez. És olyan is, hogy egyházon belül viselkedtünk szentségtelenül, a böjti időt nem önvizsgálatra, hanem a másik megvádolására használtuk.
Isten ránk kényszeríti a böjtöt. Nemzetre, vallásra, fajra, nemre való tekintet nélkül. Ugyanúgy, ahogy az üdvösséget is megszerezte, függetlenül attól, hogy milyen néphez, nemhez, fajhoz, valláshoz tartozunk. Mert Jézus nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért (Böjt 5. vasárnapjának, március 29. – Judica, azaz ítélj meg, Istenem – az igéje)! Azért jött, hogy magára vegye egyházon kívüli és egyházon belüli istentelenségünket, hogy elhordozza bűneiknek, megváltson minket. Nem azért jött, hogy kiszolgáljon, azaz azt adja, amire vágyunk. Nem azt, amit kivetítünk, projektálunk rá, hogy ha ő az Isten Fia, akkor, meg kell őriznie ettől vagy attól. Vele kapcsolatban nem lehetünk megmondó emberek, hogy hogyan menthet meg az örök életre. De ha elfogadjuk őt, akkor örökre, újra mondom, ÖRÖKRE megváltozik az életünk.
Egy távol-keleti fogolytáborban történt, hogy a hosszú, kilátástalan, embertelen helyzetben egyre többen adták fel a reményt, hogy valaha is hazajutnak. A foglyok kezdték egymást kihasználni, elvenni a másikét, rejtegetni kellett a kenyéradagjukat. Egyre többen betegedtek meg, a betegek közül pedig egyre többen meghaltak. November táján a parancsnok bejelentette, hogy Karácsonyra most már biztosan haza fognak jutni. A bejelentést követően a foglyok élete megváltozott. Egymást támogatni kezdték. Aki szükséget szenvedett valamiben, azt segítették, annak adtak. Kevesebben betegedtek meg, s megszűnt a halálozás. Kezdtek megerősödni a betegek. Pedig semmi sem változott, ami a körülményeiket illette. Nem lett jobb az egészségügyi ellátás, nem jutottak hozzá több gyógyszerhez, kötszerhez. Nem kaptak több élelmiszert. Az őrök nem lettek kedvesebbek hozzájuk. Csak egy dolog változott: a hit, hogy Karácsonyra hazakerülnek.
Jézus Nagyhét előtt három alkalommal jelentette be, hogy neki szenvednie kell, meg kell halnia, de harmadnapon feltámad, hogy mi hazakerüljünk. Ha elhisszük Jézus bejelentését, akkor lehet, hogy nem változnak a körülményeink, de a hit erőt ad, hogy hazajuthatunk igazi, állandó otthonunkba. Ez nem könnyű: el kell engedni mindent, ami erre a földre irányul, ami eddig előnyt élvezett az életünkben Istennel szemben. Egy 20. századi mártír misszionárius azt vallotta, hogy „nem bolond az, aki odaadja azt, amit úgysem tarthat meg, hogy megkapja azt, amit soha el nem veszíthet”. Ez az elengedés, a böjt. Átadni Istennek – nemcsak életünk egyes részeit, hanem – egész életünket, hiszen nem tarthatjuk meg. De cserébe a mi Parancsnokunk azt ígéri, hogy hazajutunk, s ezt az ajándékot, az örök életet soha el nem veszíthetjük.
Baranka György evangélikus lelkész
mentálhigiénés lelkigondozó
Hirdetések:
– A rendkívüli helyzetben különösen ajánljuk mindenki figyelmébe a Nagytarcsai Evangélikus Egyházközség honlapját (nagytarcsa.lutheran.hu), ahol a Hanganyagok fülnél meghallgathatók a vasárnapi prédikációk 15 évre visszamenőleg is!
– Nagytarcsai Evangélikus Gyülekezet néven a Facebook oldalunkon is információkhoz, lelki útravalókhoz juthatnak.
– A templomban az istentisztelet időpontjában ügyeletet tartunk (vasárnap 10.30-11.30), egyébként a parókián (Sztehlo Gábor u. 1.) várunk mindenkit lelki, hitbeli kérdéseivel előzetes telefonos bejelentkezés útján (+36-824-3841).
Erős Vár a mi Istenünk!